....kicsit meglepett...hm...mit meglepett, inkább a gerincemig hatoló nyilallást éreztem, mikor elolvastam, odevetett röpke pár sorodat.

Tudom, hogy nem annak szántad, tudom, hogy nem akartál megrémíszteni a puszta valósággal, és biztos vagyok benne, hogy ezt a tényt csak azért nem érzékelted, mert a győzelem édes mámora csillogot szemedben, az arcodon pedig édes, kaján vigyor jelezte, elégedett vagy magaddal.
Nem tagadom, én is az lettem volna helyedben!
Csak számomra rémisztő, és menekülésre késztető a tény, hogy az akaratom nélkül, tudtom nélkül, vagy a figyelmetlenségemnek köszönhetően lett egy rés azon a biztosnak tűnő várfalon, mely azt hittem megvéd, s csak akkor lépek ki a védelmező légteréből, amikor MAJD ÉN AKAROK!

Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy igen, egy mozdulattal kirántottad a kezemből a gyeplőt, sőt, a gyeplővel a lovat is kihúztad alólam.
És ilyenkor mi van?
Pofára estem!
Nem én irányítok!
Elvetted a döntés örömét, a játék lényegét.
Rá kell jöjjek, hogy nem fej-fej mellett haladunk, és szépen csalafintán haladunk előre, hanem Te 3 utca hosszal előrébb vagy.

Én naív!
És még ki tudja, mit nem tudok, amit Te már (lehet) régen tudsz?!
Veszélyes vagy, és veszélyes lehetsz számomra.
Ez félelemmel tölt el.