....pedig, már egy ideje, stagnálok, mert stagnálunk.

Nem, nem lett jobb, legalábbis a szexuális életünk nem, csak...valahogy...az én étvágyam is egyenlő lett a nullával.
Ezért nem voltam ideges, nem vártam el semmit és nem is hiányzott semmi.
Csönd és nyugalom volt, persze, sejthető volt (részemről), hogy ez csak vihar előtti csend.
A vihar pár hete kezdett közelíteni, mikor felvetette, hogy a kedvemre tenne.
Kedvemre?
Na, de...és hol itt a szeretkezés, a vágy, a kapcsolatunk?
Nem kértem belőle, jobbnak láttam nem gerjeszteni azt a vihart, talán elül és újból napsütés lesz.
Tévedtem.
Azért a szervezetem és az agyam érzi, még ha le is akarom tompítani, hogy ez nem normális. Itt vagyok, még el sem értem a negyedik X-et és máris le mondom (pontosabban le kell mondanom) a testi örömökről?!
Egészséges két felnőtt emberről beszélünk, akkor mi a fenéért kellene cölibátust fogadnom?
Azért mert neki nincs étvágya? De ha nincs, akkor miért nincs?
Mert van szeretője? Vagy mert ennyire stresszes? Vagy mert beteg? Vagy mert...ezer oka van, de egy elfogadható okot mondjon, azzal talán egyszerűbb együtt élni, vagy megbirkózni, mint, hogy csak telnek a napok, hónapok, évek és nem történik semmi.

Hétvégén ingerült voltam, de nem reagált, csak, hogy miért beszélek ilyen ridegen vele.
Mert, basszus frusztrált vagyok, és veled van a bajom. Hogy nem teszel érte semmit, nem akarod a változást, hogy mert nem érzem, hogy meg akarnád menteni a kapcsolatunkat.
Nem mondott semmit, szokás szerint...de már nem is vártam a választ.

Most reggel elmondtam neki....van 5 napja....péntekre jó lenne ha átgondolná a dolgokat és végre a megoldást el kezdené keresni.

Megint úgy érzem: Feladom, nem tudom (és nem is akarom) így folytatni!!!!!!!!!