My secret

....hol negatív, hol pozitív.

Nem vagyok depis, de vannak pillanatok, mikor azt gondolom, igen, ez már a végjáték és nincs sok hátra, elköltözöm.
Vannak pillanatok, mikor meg a nyarat és a jövő nyarat tervezem/tervezzük.

Nem rejtem véka alá a elköltözés gondolatát, de nem látom rajta, hogy nem vesz komolyan. Max. annyit mond kicsit szomorkás hangon: nem szeretném, ha elköltöznél.
Hm...nem rajtam múlik, csakis rajtad áll.
Aztán haladunk tovább, mint ha nem történt volna semmi és mintha, minden rendben volna. Pedig gyülekeznek a felhők a fejünk felett és egyszer be fog csapni a villám.

Hétvégén kiborultam a gyerekeivel való veszekedésén.
Nem, nem azon, mert veszekednek, hanem, ahogy veszekednek. Értelmetlenül.
És én nem tehetek semmit, nem mondhatom el a véleményem, nem csaphatok oda az asztalra, még ha oda kellene, ha Ő erre képtelen. Nem érti meg, hogy nem azzal tesz rosszat, hogy odacsap, hanem azzal, ha nem teszi. Hosszútávon kell gondolkodni, és a gyereknevelés igenis egy felelősségteljes és következetességet megkövetelő feladat.
Szóval most már ide is eljutottam, hogy képes vagyok kocsonyaként remegni, míg végig hallgatom a parttalan vitájukat.
Gyerekek lehurrogják, Ő hárít és képtelen érvelni, mert nem mer, mert nem akar, mert fél konfrontálódni.

Látom, hogy ezek a viták egyre több esetben meg fognak ismétlődni. És én nem akarom végig hallgatni.

Látom, hogy ahogy a gyerekeivel kapcsolatunkban sem lép, annak ellenére, hogy érti, fogja, osztja a nézetemet, ugyanígy nem lép a mi problémánkkal kapcsolatosan sem.

Akkor mit várhatok?

1. Megalkuszom, hogy azt amit kapok, azt értékelem fel 100%-ra.
2. Elköltözünk (bár nem tudom, hogy hova??) és ki tudja merre megy majd a sorsunk?!

Még keresem a megoldást.