My secret

...először a halál nyomasztó érzését.
A halottak napja súlyát.
A búcsú nélküli elszakadás, lezárás feladatát.
Nem könnyű!

Májusban elment, 2 hónap után hirtelen, váratlanul a szülinapján.
Azt gondoltuk, hogy lesz még felépülés, életerős, élni akaró férfi volt. 
Aztán egy rög úgy gondolta, hogy Ő akkor most elindul és meg sem állt a lábáig...és aztán ki tudja hol járt még?!
Ott, akkor már nem volt lehetőség elbúcsúzni Tőle.

Korábban, mikor nem tudni miért került kórházban, beszéltek strocke-ról, meg tüdőembóliáról, de konkrétumot senki, semmit nem mondott.
Mivel javult az állapota senkit nem érdekelt.
Örültünk, hogy már magánál van és ismét beszél és emlékszik mindenre.
Mikor meglátogattuk, akkor éreztem, valami nincs rendben.
Mikor pár óra után búcsúzásra került a sor, odahajoltam hozzá, megölelgettem, megszorongatott és volt velemi a tekintetében.
Éreztem az elköszönést!
Néztünk egymásra, megállt a mozdulatunk egy pillanatra, nem szólt, nem szólaltam, csak egyszerre bólintottunk.
Akkor, ott nem éreztem akkora jelentőséget, csak megborzongtam...zsigereimben tudtam, csak nem mertem beismerni...elköszönt. Hálás volt, hogy 12 évig a családunk tagja lehetett, elfogadtuk, szerettük.
Anyu mellett ismét családra lelt, szerelmet, békességet, szeretetet élt meg.

Ő már akkor tudta, hogy valami változott, hogy feladta volna talán?!
Nem volt az életéhez méltó az az állapot, amiben akkor, ott volt, de reméltük a javulás, gyógyulás útján van és felépül.

Megköszöntem neki, hogy anyuval volt és kértem vigyázzon még rá a továbbiakban.
Nézett, de nem tudta már ígérni!
Nem, mondott semmit, csak nézett és a szeme szomorúságot árasztott.
Reméltem, hogy ez erőt és energiát, hitet, célt ad neki.
De tévedtem.

Ma reggel azzal ébredtem, hogy zokogok.
A hónapok óta visszafojtott könnyek kitörtek belőlem, s azóta sem tudom (nem is akarom!) elapasztani.
Kell, hogy végre kijöjjön, kell, hogy megéljem a gyászt...hagyom az útján.

 Hiszem, hogy Ő ezt így gondolja:
""Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
(Mary Elizabeth Frye)""