Szerintem minden kapcsolatban normális, hogy vannak csúcspontok és gödrök.
Persze sokkal jobban viseljük, ha fenn vagyunk, mint amikor lent.
Sőt, mikor lent vagyunk nehezebben is állunk fel és mászunk ki a kátyúból.:-(
Egyéniség kérdése, hogy minél sűrűbben lent vagyunk, azt nehezebben viseljük, vagy már rutinosabban hamarabb tudunk felállni és kimászni?!
Én azt hiszem az edzettebb fajtába tartozom, a rutin és az évek, könnyebbé teszik a felállást.
Bár még így is vannak napok, mikor ott a padlón "fekszem" és nem érzem azt, hogy én nekem kedvem lenne még egyszer felállni, újra kezdeni, remélni, csinálni, küzdeni.
Viszont mikor a csúcson vagyok fenn, akkor meg azt érzem, megérte, megéri, nem adhatom fel soha, mert így nem élhetem meg a boldog pillanatokat sem, ha az életem egy remény vesztett, depis, komor szakaszban van.
Tegnap is így éreztem.....megéri küzdeni, vitázni, okítani és "leckéket adni".
A kötelező tévézés meg volt, de utána egy nagyon önfeledt, könnyezős, bepisilősen nevetős estét töltöttünk el. :-)))))))))))))))))
Hihetetlen volt, rég nem kacagtunk már így és ennyit.:-)
És igen, tudom, hogy ha előtte való este nem morgok, nem jelzem, hogy mi nem tetszett nekem, akkor a tegnap este sem jött volna létre.
Most jól vagyok! :-)
Ha nem is a csúcson, de már rég magam mögött hagytam a gödröt, valahol az emelkedő kellős közepén tartok.:-))))))))))))))))
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.