....elég nehéz kérdés ilyen korban, de van akinek eddig nem adatott meg.

Ma kaptam a hírt, hogy egy régi osztálytárs, akiért már szorítottunk, hogy időben, egészségben érkezzen a baba, múlthéten megszült.:-)
A képek alapján nosztalgiába estem, milyen volt, amikor én kínlódtam végig a perceket, mikor arra vártam, hogy végre lejjebb csússzon a feje, hogy a méhszájamat tágítani tudja buksija, mikor a fájások már a szüléshez éppen elég erősek voltak, de még sem tudtak velem mit tenni. Sétálni, sétálni, sétálni...ez volt az utasítás, de a fájások erősségétől menni alig bírtam. Majd mikor már erőm alig volt, megjelent egy zöld maszkos aneszteziológus és közölte, kész a műtő. Én pedig majdnem ott ájultam el, nem akartam császárt.
Lányom is frászt kaphatott, mert abban a pillanatban lecsusszant és félórás türelmi időre 3 ujjnyiból már csak 2 ujjnyi méhszáj perem volt, végre megindult a tágulás.:-)

Nagy öröm volt nekem mikor 5 és félórás vajjúdás után végre megérkezett a csemete.
Így kiszámolva nem is olyan sok ez az idő, de nekem, ott, akkor, örökkévalóságnak tűnt.
Nem akartam újból szülni és ez már nem fog változni.
Csodálom azokat a nőket, akik 2-3-4 gyereket is bevállalnak.
És Őt is csodálom, hogy 38 évesen vállalkozott az első baba kihordására. Vállalta az összes létező és nem tudott veszélyt.

Képeket nézve...kicsit elszorul a szívem, mert azért az a kis manó, csak egy új élet kezdete, csak egy új lehetőség, valami csoda megteremtése, valami új érték kialakulásának a részese lenni felemelő érzés.