....mint gondoltam.

De ez csak annak köszönhető, hogy a szertartást egy pap tartotta.
Bevallom, nem vagyok megkeresztelkedve, igen, pogány vagyok, de nem vagyok rá büszke, egyszerűen nem úgy lettem nevelve, és nem is érdekel az istenbe vetett hit.
Hiszek magamban, hiszek a sorsszerűségben, hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, de abban nem hiszek, hogy lenne Isten, aki figyel és vigyázz ránk.
Azt gondolom, ezt most nem is feszegetném, mielőtt még valakinél kiverném a biztosítékot.

Egy biztos, hogy ennek köszönhetően volt bennem egy kisebb fokú tartás, hisz szeretett nagybátyám sem volt vallásos, annak ellenére, hogy dédi mindig is Istenhez fordul, akár baj vagy öröm jöjjön az életében.
Sajnos az elmúlt fél évben elég sokat kellett imádkoznia, hogy a lelki békéjét megtalálja. Azt hiszem a legborzalmasabb csapás az ember életében, ha a saját gyermekét kell eltemetnie.
Most kétszer is lesújtott rá ez a váratlan esemény.
A temetést nem a dédi intézte, hanem a felesége és gyerekei.
Nem tudok róla, hogy különösképpen Ők vallásosak lennének...mégis papot hívtak a temetésre.
Szeptemberben egy nagyon szívhez szóló szöveget olvasott fel a hölgy, nem volt köze valláshoz, egy hétköznapi ember, hátköznapi történetét foglalta keretbe, hétköznapi módon búcsúzva tőle, de méltóságteljesen.
Nagyon helyén voltak a mondatok, nagyon összeszedett és aprólékos egyeztetés előzhette meg a beszédet.
Valóban volt lehetőséged felidézni a múltat, a szeretet személy lényét, amiért itt volt közöttünk, amit általa kaptunk és amit bennünk elültetett.

Ezzel szemben most mérhetetlen haragot és dühöt éreztem magamban, a 20 perc alatt összecsapott, személytelen, kántálós, átlagos, és semmit mondó szentbeszéd miatt.
Igen, a hívő ember bizonyára méltónak találta a Máté evangéliumából idézett mondatokat, engem mélységesen felháborított!!!!!
Nem az elhunytról szólt ez a temetés, de a legnagyobb bajom, hogy nem tudom kinek szólt, ki, miért döntött így?
Az elhunytról kellene szólnia, és rólunk, akik itt maradtak, hogy utolsó útján el tudjuk engedni és elköszönjünk tőle.

Mikor a pap távozott a ravatalozóból és elsétált a sírhelyhez, akkor volt egy szusszanásnyi időm lélekben elbúcsúzni és lezárni ezt a szálat.
Megőrzöm Őt úgy az emlékeimben, ahogy láttam, ismertem, ahogy szeretett minket és ahogy szerettük Őt.

De nem hiszem el, hogy nem lehetett volna méltóbban elköszönni Tőle!

Nyugodj békében......