....és nem csak itt a blogon (mert kényszer), hanem az életben is azt figyeltem meg, hogy tulajdonképpen meghallgatok, kíváncsi vagyok, kérdezek...de ha rólam van szó, megkukulok.

Soha nem voltam locsi-fecsi típus, de mostanában saját magamon is meglepődök.
Nem beszélek, nem ragozom a dolgokat, de tulajdonképpen miért is ragoznám...már annyit mondtam.
És talán ez az oka, amiért mostanában rövidre fogom a beszámolóimat.
Nincs annyira új dolog, amiről mesélhetnék, ami meg van, az már ismerős, a könyökükön jön ki. Tény, hogy másnak sem változatosabb az élete és a problémái sem színesebbek...még sem érzem azt, hogy valóban érdekelné őket, vagy ...pontosabban, nekem ugyanazzal kellene traktálnom Őket.

Befelé fordultam.

Hova vezet?

Majd meglátjuk.