... magas foka.

Hazafelé jövet a metrón szabad ülőhelyre várva elnéztem, egy 5 év körüli fiúcskát, ahogy az anyja mellett feltérdelve ficánkol, nem törődve, hogy a mellette ülőt zavarja, koszolja vagy sem.
Az anyja az okos telefonjába bújva az egészből nem észlelt semmit.
A fiúcska melletti hely felszabadult, de vele szemben is.
Mérlegeltem, melyiket válasszam?!
Okosabbnak találtam a szembelévő helyre leülni, mert az idegszálaimon így is a manók táncolnak.
Volt időm elnézni anya-fia párosát. Tulajdonképpen meg kellett állapítanom hogy a gyerek nem is a hiperaktív, buta, neveletlen fajta, sokkal értelmesebb és kezelhetőbb=elviselhetőb​b lenne, ha az anyja nem a telefonját basztatná.
Egy kis figyelem és a gyerek egy tündéri mosolygós kiegyensúlyozott kis ember lenne.
De mivel az anyja szívesebben bújt bele a virtuális világba, ahol láthatóan jól érezte magát, mert gyakran széles mosolyra húzódott szájszeglete...így nem volt ideje, türelme a gyerekkel foglalkozni.
Aminek az lett a következménye, hogy a gyerek megpróbálta elfoglalni magát. Verseny autósat játszott és a metró zaja mellett még nem is volt annyira zavaró a brrrrruuum-ogása. De anyukának egy idő után feltűnt, hogy a csemetéje nem csendben csücsül mellette, mint a megfáradt felnőttek, hanem ficánkol. Rászólt párszor, de a kicsi nemhogy abba hagyta volna, amit egyébként élvezett és senkit nem zavart vele, inkább rájött, hogy az anyja nem is figyel rá és csak zavarja a köreit, így elkezdett rendetlenkedni, amitől az anyuka agyvize felment pillanatok alatt.
Hogy az zavarta, hogy a gyerek komisz, vagy az, hogy nem tudja a telefonját nyomkodni...nem tudni...melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás?! 
A mosoly viszont eltűnt az arcáról abban a pillanatban, hogy elszakadt a kijelzőtől és a gyerekkel kellett "foglalkoznia".
A kicsi karját, alig észrevehetően leszorította, jelezvén, maradjon nyugton és legyen rendes, mozdulatlanul üljön, amíg meg nem érkeznek.
Nos ebből mocorgás, majd kínlódás és a végén könnybe lábadt szemek lettek.
Anyuka fokozta a "törődést"...jött a fenyegetés, mivel a testi fenyítés nem volt elég.
- Akkor ha hazaértünk a játékodat kidobom.
- De nem is. - próbálkozott a gyerek
- De, kidobom. De tudod mit, igazad van, nem dobom ki, a szomszéd Pistinek adom.
A kicsi teljes kétségbeesésbe zuhant, vélhetőleg nagyon fontos/új/becses játékról lehetett szó.

Anyuka önelégült fejjel konstatálta, hogy gyermeke megértette és innentől nyugton hagyja...már merült is bele a betűk világába.
A kicsi teljes megsemmisülésben, piros szemekkel és büszkesége összetiprásában nem tudta eldönteni duzzogjon, vagy sírjon, esetleg bújjon. Utóbbit próbálta, de anyja jelezte, ezzel semmit nem ér el.

Ültem és nekem fájt!
Legszívesebben odaültem volna mellé és csip-csip csókára hívtam volna, azzal a felhívással: gyere játszunk, hagyjuk anyát pötyögni, az neki nagyon fontos!

Hm...így nevelünk sérült, gátlásos, magatartási problémákkal küszködő gyerekeket.