My secret

...amin ülök most.
Legalábbis így érzem.
Hol lent, hol fenn, s nem tudok ellene mit tenni.

Tegnap teljes nyugalom honolt a lelkemben. Nyugodt voltam, mert tudtam, most a "csend" időszaka van.
Csend van Mr.Néma Levente részéről, legalább vasárnapig, de lehet jövő hét közepéig.
Tudtam, hogy egy csöpp kicsi lány éppen élete nagy szakaszára készül, de még nincs itt az ideje, csak várakozás van, mely kicsit idegőrlő, kicsit megnyugtató...most már bármikor jöhet, az én örömömet nem húzza keresztbe.

Egész nap pihentem, már csak azért is, mert a torkom 2 napja rendetlenkedik és tegnap már hulla ként ébredtem, semmit nem aludtam a kaparástól. Neocitrán és méz ide, vagy oda.
Végül lányom javaslatára elkezdtem egy könyvet olvasni.
Nos, ha ez könyv formában kerül a kezemben, azt hiszem az első 10 percben dühösen és szentségelve vágom bele a kukába, mert hogy az írónőnek se stílusa, se írói vénája nincs, az egyszer biztos.
Sütő Enikőt innentől kerülni fogom, mint egy leprás embert. Ez minden csak nem írás és nem regény, amit kiadtak a neve alatt. Először azt hittem, hogy pocsék a fordítás, aztán eszméltem rá, hogy itt bizony nincs semmiféle félre fordítás és stilisztikai probléma, itt bizony a kiadóval és az íróval van baj....vagy velem!
Na mindegy, ha már elkezdtem, nézzük mi jön ki belőle?!
Jobb lett volna, ha az első megérzésemre hallgatok...kukába vele. Végig kínlódtam, elolvastam éjfélre, de csak vertem a fejemet a falba, hogy én mekkora hülye vagyok.
Időközben egyeztettem barátnőmmel, hogy bizony a csöppség péntek reggel ébresztve lesz és ki lesz tessékelve az "odújából". Papucs bekészítve, ébresztő beállítva, mert hogy az év első tudatos kelése vár rám.

Napok óta aggódtunk, mi lesz, jön, nem jön...a randimat keresztbe húzza vagy sem?!..de jó kislány volt és szófogadó, én élvezkedtem, Ő meg melegedett.

Ma reggel éppen időben érkeztem, könnyek között leltem a párosra.
Sejtettem, hogy mi a könnyeknek az oka. Próbáltam mihamarabb megértetni velük, hogy nincs baj, jobb ez így, nincs komplikáció, sem kínlódás.
Nem értették, csak az érzéseikre, félelmükre figyeltek.
Sikerült végül lenyugtatnom az anyukát, döntés helyzetbe hozni az apukát kényszer nélkül. Azt hiszem neki ez volt a legfontosabb, hogy szabad akaratából választotta, nem a "nincs más választása" helyzet miatt.
Még egy kicsit elgyengült mikor a párja nem látta, nézett rám, és elnézést kért könnyei miatt.
Próbáltam erőt adni neki, hogy nincs baj és nem is lesz, csak legyen vele, amíg lehet, aztán pedig ha kell jöjjön ki, beugrom én, ahogy 7 évvel ezelőtt is tettem. Erős lesz, ez a helyzet más, most nem tehetetlen, most nem dühös, hogy nem segíthet, nem kell látnia a szenvedést, melyet nem tud csillapítani.
Megnyugodva engedtem az útjára, biztosítottam róla, hogy itt leszek kint, bármi van, számíthatnak rám.Aggódott, de láttam rajta, hogy erős, visszanyerte magabiztosságát, párja mellett kell lennie.
Mosolyogtam és várakoztam.

Mellettem jöttek mentek a kismamák, aggódó apukák, telefonjukat nyomkodó felnőttnek látszó nem törődöm "apukák".
És én vártam!
Vártam egy kinyíló ajtóra, hogy kiskanállal szedjem össze, vagy egy üzenetre, hogy minden rendben...
Az ajtó nem nyílt, de az üzenet megjött...
Kezdődik!
Nem lehet könnyű a folyosón ülő és várakozó apáknak...az őrületbe lehet menni a várakozástól.
Na...mi van?...történt valami...vagy még semmi? - ott volt az ujjamba, de nem írtam, nem akartam megzavarni esetleg AZT a pillanatot.
Jött egy üzenet és egy kép...megszületett!:-)
Egy csöpp szájú, kerek pofijú, hajas baba nézett vissza rám.
Nem volt nyúzott, nem volt dagadt szemű, nem volt megkínozva, elfáradva.:-)
Egy szépséges hercegnő!:-)
Igen, én csak egy barátnő vagyok, de a könnyeim kicsordultak...ott, a váró folyósoján.
Egy csöpp élet elkezdődött, egy család újabb csemetével gyarapodott, egy anya és a apa újabb szeme fénye született meg, az aggodalom forrása mostantól Ő lesz.

Ültem és belül zokogtam.
Hol rontottam el? Mi az amit én rosszul csinálok?

Kijött az apuka, gratulálhattam, képeket néztem és örültem.
Majd megkönnyebbültem, mikor beszélgetni kezdtünk, hogy most akkor jön majd az éjszakai sírás, a "mi a bajod, hogy még mindig üvöltesz" játék, a kötöttségek és lehetőségek korlátjai.
És felsóhajtottam...na igen, ez az amit én már nem szeretnék.
Örültem az örömüknek, de felszabadultan jöttem ki a kórházból, hogy bizony az én lányom a munkahelyén csücsül, tegnap véglegesítették, egy normál állással rendelkezik és velem volt chatben, míg várakoztam.
Felnőtt nő, imádom és imád!
De nem szeretnék újból anya lenni, majd max. nagymama...de azt még ne is emlegessük!:-)

Villamosra felszállva repdesett a lelkem, süt a nap és a hideg ellenére élvezni tudtam a nap gyenge melegét.
Elmerengtem, hogy hol is kellene leszállni...tulajdonképpen melyik villamosra is szálltam, hol is vagyok itt a nagy boldogságomban!?
És rémülten cikázott bennem a gondolat....bassza meg, ez a villamos Mr.Böngyöri felé halad sebesen.
Az a férfi felé, aki hol imád, és a tenyerén hordoz, kényeztet és becézget, lelkemet ápolja és törődik velem...3 héttel ezelőtt még...hol meg nem tudom mi üt belé és azt sem tudom mi van vele...mint most, szilveszter óta.
Le akartam szállni mielőbb...nem akartam a környékére se menni, a lehetőségét sem akartam annak, hogy véletlen összefussunk. Mert hát milyen a sors...nincsenek véletlenek.

Hazaértem, de már a buszon éreztem, hogy a libikóka alsó részén ülök már megint...tolultak szemembe a könnyek. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy miért?!
Ajtót becsuktam, kulcsot ráfordítottam és kiszakadt belőlem az addig visszafojtott zokogás.
Néztem a szobámba, ahol még tegnap előtt orgazmus hegyekben, ölelésekben, csókokban és simogatásokban volt részem és most üres. A helye, a hiánya is kínoz, hasogat.
Néztem a másik szobába és már csak mosolyogtam könnyeim közepette, hogy naná, már megint nem ágyazott be és kupit hagyott, holott vasárnapig üres lesz a szobája.
Egyedül maradtam!
Zokogtam....

Ültem az ágyam szélén könnyeimnek nem szabtam gátat, potyogtak vigasztalhatatlanul...mikor a telefonom kijelzője megvillant.
Kijelzőjén egy üzenet:
Hahó! Hogy vagy? Izomláz?
Egyszerű, kedves érdeklődés és én még jobban zokogtam.
Hogy csessze meg, annyira hiányzott, hogy megoszthassam valakivel az érzéseimet, melyek bennem kavarognak...és erre Ő...a legmegfelelőbb időben töri meg a némaságát.
Pár pillanatig gondolkoztam, hogy írjam-e vagy sem? Rá tartozik vagy sem? Belefér ez vajon, vagy sem?
De hát ez vagyok én!
Ha megriad, akkor szaladjon világgá!
Leírtam, hogy éppen bőgök, mint egy hibbant liba.
Nem értette, kifejtettem...megnyugtatott, hogy akkor semmi baj, csak túl csordultak az érzelmeim, adjam ki, nehogy benn maradjanak!
Hm...szót fogadtam.:-)
Ha tudná, hogy meglepett és egyben meg is nyugtatott?!
Hamarabb jelentkezett, mint ahogy számítottam. Az érzelmeket olvasva nem némaságba burkolódzott, nem bagatelizálta el, megértő volt és emberi a válasza.

Most minden rendben...a hullámvasút beért a váróterembe...ki és be lehet szállni.