...melyet utálok gyártani és odaadni valakinek is.

Sokkal könnyebb az elején, kedvesen elbúcsúzni, mint később.
Sőt...nem is szívesen búcsúzom, mert akit az elején nem küldtem el szép üzenettel, az valami miatt érdekel, érdekes a számomra, vagy szívesen megosztom vele a gondolataimat, érzéseimet, életem egy részét.
Az ilyen ember valahol az életem része is lesz. Hisz párhuzamosan velem jön, tud rólam, bele lát az életembe.
Ezt a státuszt elég kevés ember kapja meg, és ennek a mélysége is változik.
Ezek az emberek ugye azért keverednek mellém, mert ismerkedni szeretnének, valami többet is szeretnének.
Viszont van egy pont, ahonnan nem mindenki mehet tovább. Vagy pontosabban, nem jön el az a pont, amitől tovább mehetnének.
Utálom ezt, mert ez azt jelenti, hogy nem tud a kapcsoltunk tovább fejlődni. Mondhatni ennyire hivatott, de nem többre. Ennyire? Hm...tulajdonképpen ez is több mint, ami másnak adatott. De ezt én tudom, és ez neki nem vigasz.
Nem szeretek játszani más érzéseivel, sem érzékeivel.
Így a kosárkát akár tetszik (nekem!) akár nem, kénytelen vagyok odaadni.

És most nagyon rosszul érzem magam a bőrömben.:-((((
Tudom, hogy ez az én hülyeségem....magamnak csinálok csak problémát...de akkor is!!!