...azt éreztem minden porcikámra rá telepszik  depi.

Nem tartom magam depresszív alkatnak, inkább csak a végletek emberének, a rosszat nagyon rosszul élem meg, ahogy a jót is az egekig repkedve élem át. És ezek az érzések elég intenzívek bennem.
Tegnap az  angolon ismét csak ültem és nem értettem semmit...azt éreztem már azt sem tudom, amit eddig tudtam. Legszívesebben bőgve kirohantam volna és ott hagytam volna az egészet a francba. De nem lehet, kell nekem a tudás, és a pénzem is benne van. Csinálni kell, tudom, na meg elhatároztam, akkor véghez is akarom vinni.
A fejem ismét, ahogy már jó napja tompán nyomott, és a szédelgésem is meg volt.

Hazajöttem szárnyaszegetten, sírás határán és az én párom meg közölte, hogy ne aggódjak, most csak a tanulásra figyeljek.
Nem értette, hogy nem lehet! Nekem ebben a hónapban munkát kellene találnom. Mert ugyan még van bejelentett állásom, és még ha csak 6 órás fizetésem is van, de van valamennyi ami befolyik. Jaaa...és ez meddig megy majd így? Meddig lesz még cég?
Szerintem nem éljük meg a májust. Nem érti, hogy így nem ülhetek tétlenül a fenekemen, és nem várhatom, hogy majd az angolt május végén befejezem és akkor keresek állást?!
Máskor örültem volna a szavainak, de most kétségbe ejtett, hogy nem érti a helyzetem?!
Biztos érti Ő, csak nehéz neki FÉRFIként megértenie, hogy nekem, mint NŐnek is fontos a saját szuverenitásom. Eddig is és ezek után is saját magam akarom eltartani magam és a lányomat. Nem akarok Tőle függni.

És nincs sikerélményem.
Munkám csődöl, angolt nem értem, pasi fronton csend van és a szexuális életünk nem virágzott fel.
Imádom, hogy hozzábújhatok, ahogy átölel, ahogy simiz és nyugtat, de néha több kell.

Elfáradtam...ki és lemerültem.
És tudom, hogy saját magamat kellene a hajamnál fogva kirángatni ebből a trutyiból.