My secret

....hangsúlyt fektetni?
Higgyünk neki, féljünk tőle vagy gondolkozzunk el rajta?

Éjszaka az agyam azért dolgozott a jelenlegi otthoni helyzeten.
Most már nem is beszélgetünk, igaz, kissé passzív vagyok. Egyszerűen nem érdekel a semmit mondó, közhelyes, általános "hogy vagy, mi volt bent a munkában és az angolon" kérdés.
Érdekelne, hogy mi van vele és megint miért nem lett szombaton semmi az állítólagos gerjedelméből?
Érdekelne, hogy Ő tényleg nem érzékeli, hogy engem mélységesen megbánt a passzivitásával?
Érdekelne, hogy még mindig nem veszi észre, hogy szó szerint eltaszít magától és más karjaiba hajt a viselkedésével?
De erről nem beszélünk. Ha feszegetném a kérdést, vagy megint falakba ütköznék, vagy csak hajtogatná, hogy már megint ezzel csesztetem és türelmetlen vagyok, mert hát egészen pontosan 3 hete szeretkeztünk és egyébként is miért most hozakodom elő ezzel, mikor most a menzesz miatt nem is tud kezdeményezni. Na meg hova kezdeményezzen, mikor én elutasító vagyok, foghegyről válaszolok és egyébként is.
Hát bassza meg az ég, én válaszolok foghegyről?! Mikor neki kellene igyekeznie, hogy a helyzet megváltozzon!
Szóval nem beszélünk, nem forszírozom a nagy mosolygásos jeleneteket sem.

Az álomban pedig a "pszicho néninknél" voltunk (mert nekünk olyanunk is volt) és próbáltunk beszélgetni, hármasban. Egészen jól ment, pontosan addig, míg arra nem kérdezett rá, hogy és mostanában, hogy érezzük a kapcsolatunk merre megy?!
És én éreztem egy görcsöt, egy jeges fuvallatot a lelkemben és az ajkaim, mint ha összefagytak volna, képtelen voltam kinyitni. Párom kedvesen, mosolygósan nézett a "nénire" és nem mondott semmit. Én meg szikrákat szóró szemekkel néztem a "nénire" és nem tudtam megszólalni. Aztán azt éreztem, hogy jobb csendben maradni, hiába mondom el, hogy még mindig nem szeretkezünk, hogy a kedvesem most is mosolyog, mikor sírnia kellene....azt éreztem fázom és karomat mellem előtt szorosra kulcsoltam, számat meg még jobban összeszorítottam.
A "néni" csak nézett, kíváncsian, biztatóan és fürkészően, de láthatóan mind a ketten tőlem várták a választ, amitől én még jobban begubóztam, érezhetően már durcás arccal.
Erre a "néni" megszólalt páromnak intézve a szavait, mintha én ott sem lennék: látja, erről beszéltem, ez már a vég, mikor már a kommunikáció sem megy. Elhaló hangon hozzátette: már nem akarja megmenteni a kapcsolatukat.
Nem szóltam, nem is tudtam, de talán nem is akartam.
Néztem csak én is, hogy akkor most rajtam van a felelősség? És a párom? Az Ő szerepe ennyire nem fontos? Neki tényleg nem kell tennie semmit?!
Nem szóltak, nem mondtak semmit, én meg vergődtem, hogy ez képtelenség!!!!

Nem tudom, hogy ekkor szólalt meg az ébresztő, vagy később, de dobogó szívvel ébredtem.
És azóta is itt motoszkál a fejemben ez a jelenet, ez a gondolat.
Valóban rajtam áll vagy bukik ez a kapcsolat?
És ha igen, akkor miért?
Neki miért nincs felelőssége, neki miért nem kell tennie ezért a kapcsolatért semmit?